1. fejezet

*Pár évvel ezelőtt*

- Nee! Nee! Nee! Hagyj békén, én nem csináltam rosszat!

- Nem csináltál?! Terhes vagy! Az hogy lehet? És el akarod vetetni? Meg akarod ölni a gyermekünk? Erikám te nem vagy eszednél! Ő az én gyermekem! Én dirigálok a házban, és itt nem lesz gyilkosság!- fogta meg ez a vadállat a hajam és felrángatott a fotelba.

- Rendben! Megtartom! De ígérd meg, hogy változtatsz a viselkedéseden!- néztem rá kisírt szemekkel.- másként nem fog működni!

- Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak! Két óra múlva jövök! Vacsora és megterített asztal fogadjon, éretted?- rántotta meg a kezemet.

- Igen.- estem össze.

- Helyes! Puszi drágám. Szeretlek!-azzal be is csapta az ajtót maga mögött

~Paraszt! Gondoltam magamban. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy csinálhat valaki ilyet egy terhes nővel?! Miért érdemeltem ezt a sorsot?! Miért?!~ És elkezdtem ugrálni az ágyon a hajamat tépkedve. Ha?! Ki az?

- Edina vagyok! Megjöttem a boltból. Segítesz főzni? Látom a fiúk elmentek. Jaj mi történt drága?

- Zo...Zo...

- Az a szemétláda? Istenem! Te nem ezt érdemled! Hagyd el! Nekem már nincs kiút, mert a bátyja az én drága állat férjem már nem engedne! Meg ugye ott a Bence. Most szerencsére oviban van és legalább ő nem ugrál itt.

- Edina!

- Mondjad drága!- vette le a szekrényből a lábast, és vizet engedett bele.- krumplipüré rántott hús kombi jó?

- Igen persze.-mosolyodtam el- Edina!

- Hm?- nézett rám miközben elkezdte a krumplit a lábasba rakni.

- Edina! Én...én...terhes vagyok!

- MI?!?!- esett ki a kezéből a krumpli.- Vagyis. Ez tök jó, gratula! Örülök neki. Majd akkor elmegyünk holnap ruhákat venni, meg pelust, meg a többi cuccot. Oké?

- Én viszont nem. Nem kellenek ruhák. El akarom vetetni. Zoli azonban nem engedi.

- Micsoda?! Nem az nem lehet! Te nem vetetsz el semmit! Belegondoltál abba, hogy ezzel egy gyereket ölsz meg? Erika! Ez nem helyes!- mutogatott.

-  A késsel ne hadonássz légyszi.

- Jaj! Bocsi. El is felejtettem.

- Igen, azt látom. Zoli nem engedi, hogy elvetessem, pedig én be szeretném fejezni a főiskolát. Meg egyebként is! Fiatal vagyok, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, elvégre ez mégiscsak egy kisbaba, aki 0-24 felügyeletet igényel. Én meg ugye délutánonként suliban vagyok, reggel főzök, mosok, pakolok. És akkor még ott lenne a gyerek!

- Teljesen megértelek drága! De ez akkor se megoldás. A nagyidnál pedig biztosan meghúzhatod magad majd, hogy ez az állat ne zavarjon.

- Jaj Edina, te olyan rendes vagy. De még így sem tudom, hogy mit csináljak majd. Mi legyen...

- Én segítek neked. Igaz itt van Bence, de ő már nagyfiú. És biztosan neki is tetszene egy játszópajtás. Szóval?

- Rendben. Megtartom. Csak Zoli...tuti bántani fog a terhesség alatt. És a babának egy ilyen apa nem tenne jót szerintem.

- Persze, hogy nem! Költözz haza! Minden rendben lesz majd meglásd.

- Edina, én...

- Semmi Edina! Fejezd be! Legalább nekünk nőknek legyen eszünk ha másnak nincs is a házban. Hívd fel a nagyid!- nyújtotta oda a mobilját.-Biztos örülne egy dédunokának már.

- Gondolom...-vettem el a telefont és bepötyögtem a számát.

Kicsöng.

- Haló? Itt Nagyné.

- Szia mama!

- Jaj drága Erikám, hát te vagy az? Már olyan rég beszéltünk, hogy vagy?

- Jaj mama!- kezdtem el sírni és szipogni.- Mama én...én...

- Édes Istenem mi történt? Megvert? Bántott? Mondj valamit kedvesem, ne csak szipogj itt nekem!

- Mama, szeretlek és nagyon hiányzol.

- Te is nekem.

- Jó.- feleletem.- De valamit el kell mondanom.

- Mondjad drágám, hallgatlak.

-   Nagyi, én... én... - vettem egy mély levegőt - terhes vagyok! - mondtam keservesen és kibukott belőlem a sírás.

- Drágám! Én...én ennek igazán örülök, de miért sírsz ennyire?

- Mama én nem szeretném megtartani. Be szeretném fejezni a fősulit. Gyerek mellett nem lehet.-fújtam ki az orrom, majd folytattam.-És Zoltán akadékoskodik, hogy tartsam meg. De én...na.

- Bogárkám.-hallottam hogy ő is elkezd sírni.-Nem akarod megölni az egyetlen születendő gyermeked? Ha már Zoltánka nem is fog vele foglalkozni. Ne tedd ezt. Te sokkal jobb vagy ennél Erika. Anyád se örülne neki ha nem tartanád meg. Gondolkozz ezen.

- De nagyi!

- Semmi de!- kiáltotta. Nem volt még ennyire indulatos sosem.-Tedd ami helyes. Költözz ide. Itt biztonságban leszel. Hátha apád is felbukkanna majd a hír hallatán. És segítene megválnod Zolitól is.

- Én...én...nem is tudom, hogy hogy köszönjem meg ezt neked. Istenem nagyi, egy csodás ember vagy! Köszönöm!-leheltem a telefonba olyan halkan, hogy lehet meg sem hallotta.

- Nagyon szívesen! Az unokámért bármit! Elvégre, áldott állapotban vagy.

- Mama! Ez még korai nekem. Szeretnék hozzád költözni. Míg meg nem születik a pici, csak azt nem tudom, hogy Zoli hogy állna a dolgokhoz. Biztosan...na.

- Kincsem? Bánt?- akadt meg a hangja. Mit mondjak erre? Már elég idős. Nem szeretném a bajaimmal leterhelni. És amúgy is...Igen ver, de egyenlőre még csak pofonok.-Itt vagy édesem?

- Itt vagyok nagyi! Kérdésedre válaszolva. Igen. Ver. De egyenlőre pofonok. És semmi bajom-tettem hozzá, nehogy a végén itt elájuljon nekem, még csak az hiányozna.

- Akkor mire vársz még?! Édes Istenem, ezt a lányt verik és nem tesz ellene semmit. Erika te nem ilyen vagy. Sose hagytad, hogy akár fizikailag vagy szellemileg bántsanak. Most azonnal küldök egy kocsit, hogy ide gyere! Most. Várj kit is? Jaj, képzeld kinyomoztam apád számát mihelyt letettem a telefont, felhívom, hogy mi van aztán érted megy. Rendben?

- De mama! Ez az én döntésem! Apát felhívhatod, de csak hogy unokája lesz. Nem számolhatsz be többről.  Értetted?-zajt hallottam. Basszus Zoli hazajött.

Edina, Erika hol vagytok? Konyhába most.

- Erika? Ki ordítozik?

-Semmi mama. Ööö...mennem kell, bocsáss meg nekem. Szeretlek, és nem kell kocsi! Szia.

Azzal levágtam a telefont és rohantam a konyhába amilyen gyorsan tudtam. Nem kellett sokáig szaladni, hiszen nagyon kicsi a házunk. A konyhában már ott ült Zoli és Gábor, Edina férje. Edina már ott toporzékolt közöttük. Szegény. Ezért utálok itt lenni! Csicskának hiszik az embert. Embert?! Itt mi nők rabszolgák vagyunk. Mitöbb még van egy öccsük is, aki szintén ugráltat minket.

- Erika!

- Igen?

- Kivel beszéltél az előbb? Ne hazudj mert bajod lesz. Jobb ha az igazat mondod!

- A...a ... nagyimmal.

- Biztos? Valaki hallotta?

- Igen, Edina.

- Értem. Edina!

- Jövök már! Igen?

- Kivel beszélt Erika?

- A mamájával. Én mondtam hogy hívja fel. Bocsánat, ha rosszat tettem.

- Nem haragszom. Mehetsz. Hozz enni. Erika, te maradsz? Mit mondtál neki?

- Az igazat. Hogy terhes vagyok. És hogy, hogy a babát...

- Megtartjuk természetesen!

- Igen, pont ezt mondtam!

- Rendben. Menj, te is egyél, vagyis előbb mondd meg Edinának, hogy hozza már a kaját mert éhen pusztulunk itt Gáborral- csapott az asztalra.

- Rendben. Megyek máris. Edina!

Hallottam, ahogy rágyujtanak és elkezdenek beszélgeteni. Hátrafordultam, muszáj megszólalnom. Ennyi nekem is jár.

- Zoltán! Kerlek nyomjátok el a cigit! Elvégre, terhes vagyok!-magamban pedig elrebegtem egy imát, hogy most tegye amit én akarok. De nem. Áh, túl makacs.

- Erika! Te nekem itt ne pofázz. Amíg eltartalak addig kussolsz. Megértetted?

Beleszívott egy hatalmasat a cigijébe majd elnyomta, elővett egy másikat és meggyújtotta. Nem hatott a szövegem. Bólintottam, majd megfordultam és bementem Edinához.

- Jól vagy?- kérdezte barátságos hangon.

- Amennyire itt lehet. Szerintem siess, mert éhesek.-mutogattam a fejemmel a fiúk felé, akik hangosan nevetgéltek valamin. Istenem. Miert érdemlem ezt?

- Rendben.

Megszólalt a telefon. Odaugrottam. Ismeretlen.

- Igen tessék?! Ki az?

- Erika? Erika kislányom te vagy?

- Igen te pedig? Te lennél...

Erika? Kivel beszélsz már megint?

Megijedtem. A telefon kiesett a kezemből. Zoltán ökle felém közelített!

- Ne...-suttogtam.

- De...-és az arcán elégedett mosoly jelent meg.