2. fejezet

- Hahó! Erika itt vagy?! Hahó... Ha hallod, amit mondok, kérlek, csinálj valamit! Erika!?
- Nyugi már! Semmi bajom... Csak egy kis pofon... ismét...
Fel akartam ülni az ágyon azonban nem nagyon ment, hiszem mikor megpróbáltam eléggé fájt a fejem. Nagyon erősen ütött most, vagyis nagyon megütöttem magam, amikor elestem, de semmiség az egész, túléltem és ez a lényeg.
- Erika, ez így nem mehet tovább!
- Jaj, ne legyél már olyan, mint Anya… Ő is így beszél, és nagyon nem szeretem, elhiheted.
- Elhiszem, de nekem vigyáznom kell rád, és ez nagyon nem jó így baszki.
Nagyon elegem volt már. Több mint másfél éve vagyok Zolival, és eddig semmi bajom nem volt Edinával, de kezd már az idegeimre menni az állandó okoskodásával. Nagyon szerettem vele beszélgetni, kikérni a tanácsait, de komolyan olyan volt, mintha az anyám lenne, és ez nagyon nem tetszett. Nem akartam azt, hogy állandóan itt álljon mellettem és, mint egy angyal, őrködjön felettem. Erre most itt van ez a helyzet, pont az, amit annyira nem akartam, és utálom magam amiatt, hogy ilyenbe sodródtam, és, hogy ilyen életet kell éljek, ennyire fiatalon. Nem ezt kéne…
- Edina, légyszi ne. Nagyon nem szeretem, ha valaki okoskodik. Ne akarj helyettem döntéseket hozni, kérlek. Elég nagy vagyok már hozzá.
- Igen?! Akkor, ha ilyen nagylánynak gondolod magad, akkor miért vagy még itt? Miért vagy még mindig Zolival, és miért nem hagytad már el? Mert ez így tudod nagyon jól, hogy nem állapot, a kurva életbe is. Nem értem miért kell ezt csinálnod… Mi a francért kell ennyire naivnak lenned? Hm? El tudod nekem mondani, mert akkor nagyon szívesen meghallgatnám ám?! Tessék, kezdheted.
- Egyetlen- egy szót akarok neked mondani mielőtt lemegyek a boltba: Szeretem.
- Rossz válasz. Nagyon rossz. Nekem is ez volt a válaszom és látod, hogy hova jutottam. Ide, magába a pokolba. Sajnállak komolyan, hogy ilyen naiv és vak vagy az állítólagos „szerelemtől”. A listára nem írtam fel, de hozz még majonézt is kérlek.
- Szia! – csaptam be az ajtót. Nem érdekelt, amit mondott. Szeretem Zolit és nem érdekelt semmi, csak az, hogy legalább a baba legyen rendesebb helyen, de ezt nem tudtam neki megteremteni, mert itt vagyok ezen az istenverte helyen, és senki nem tud nekem segíteni. Még a gyerek apja sem. Elővettem a telefont. Nincs más lehetőségem, csak ez az egy. Tudom, hogy nem normális dolog, amit csinálok, de egyszerűen nem találok más lehetőséget, csak ezt.
„Tárcsázás”

*Telefonbeszélgetés*

- Jó napot kívánok, Majori Ádámot keresem.
- Igen, én vagyok, ki beszél?
- Itt Nagy Erika. Emlékszel még rám?
- Erika? Úristen, baszki, persze, hogy emlékszem. Te vagy a legjobb barátom, és megígértem, hogy sosem felejtelek el.
Na, igen. Ádám. Tulajdonképpen ő nem csak a legjobb barátom, hanem az, akihez olyan kapcsolat köt, amit ember nem igazán tud leírni. Emlékszem, hogy általánosban mindig együtt lógtunk, és sosem hagytuk szarba egymást. Ő az, aki tudna nekem segíteni.
- Istenem Ádám, annyira rég beszéltünk! Mi van veled?
- Hát igen, rég. Nagyon sok dolog nem történt. Vagyis megint szakítottam a csajommal, de már megszoktam, hogy engem csak dobnak a csajok. Veled mizu van?
- Figy, ezt inkább személyesen szeretném elmondani, de nagyon készülj fel, mert hasat forgató dolog.
- Hát, rendicsek, mikor lenne neked jó?
- Nem is tudom. Hétvége? Ma kedd van, akkor szombaton ebédidőben a közeli kávézóban?
- Red’s Caffe?
- Piroska? Nagyszerű, nekem tetszik. 12- re ott leszek, majd tegyél ki magad mellé egy „Nagy Erika” feliratú táblácskát, mert lehet, hogy már meg sem ismerlek.
Dobogott a szívem, de nagyon. Ádámmal fogok találkozni, és remélem, hogy minden jó lesz. Ha haza megyek kiordibálom magamból.
- Persze-persze. Látom a humorodból semmit nem vesztettél, pont ezért szerettelek. Be kell vallanom már nagyon hiányzol.
- Mi?
- Vagyis már nagyon rég beszéltünk és ez hiányzik. Ne érts félre.
- Nem, dehogy nem akartalak. Most figyelj, mennem kell. Szombat, dél, Red’s Caffe. Szia!
- Oh, rendben, szia, szombat, dél, Red’s Caffe. Szia.
És letettem. Na, gyerünk vásárolni.

*Otthon*

Zoli jelenléte fogadott, mikor beléptem az ajtón.

- Hali! Megjöttem.
- Minek örülsz ennyire?
- Megtaláltam a mustárt, majdnem majonézt hoztam, de mégsem. Na, ezt jól elmondtam.
- Gratulálok! Fejlődő képes vagy hallod! 
- Köszönöm! Mit szeretnél enni? Mi legyen az ebéd?
- Húst. Tudod, te azt.
- Persze. Rántva? Sütve? Natúr?
- Mind. Köszi.
- Szívesen, Zoli.
Azzal nekiálltam főzni, mind a három fajta húst. Nagyszerű, megint gürcölhetek itt a pult felett. Kurva jó.
- Figyu, szivi, el kell mennem itthonról egy picit, kb. egy óra múlva leszek oké?
- Persze, menj csak. Szia.
- Szia.
Azzal neki is álltam kipanírozni a csirkehusikat. Nagyszerű meló itthonra, mondhatom. Lehet, hogy így be se tudok menni suliba, mert nem végzek addigra. Na, mindegy, hagyjuk is, majd meglesz valahogy a vizsga, max. majd itthon felkészülök rá.
- Erika! Miért mustárt hoztál?
- Edina? Te is itt vagy?
- Ja, bent voltam Bencénél. Szóval miért a mustár?
- Miért, nem az kellett volna?
- Nem, hanem majonéz a kukorica salátába. Nehezen fogom anélkül megcsinálni.
- Jóvanna, bocsika, de olyan hírem van hallod.
- Na mesélj, csajszi, mi történt?
- Szóval… - és elmeséltem neki az egészet, ami történt velem vásárlás közben.
- Beszarás. Te ez az, az Ádám gyerek, akivel mindig együtt voltál a suliban és, aki elvette a kislányosságod?
- Jesszus… te honnan tudsz ilyenekről?
- Te magad mondtad. Még mikor jobban megismertük egymást. Szóval ő az?
- Igen, na, ő az. Nagyon gáznak tartod, hogy pont őt?
- Nem, dehogy. Abszolút nem tartom annak, de vigyázz!
- Mire?
- Megvágod ma… Baszki mondtam már, hogy figyelj egy kicsit jobban?
- A rohadás! Igen, köszi. Baszki, csípi ez a szar.
- Mosd le és jobb lesz.
- Jó, kösz.
Nagyon jó lenne, ha nem lennék ilyen figyelmetlen, mert akkor talán sikerülne egy- két dolog.
- Te, Erika!
- Igen?
- Szerintem menj el erre a találkára, hátha valami sorscsapás jönne és megváltoznál egy kicsit, és máshogy látnád a dolgokat.
- Ezt mire érted?
- Hát arra, hogy esetleg, újra elcsavarná a fejed.
- Csak nem.
- Dehogynem. Figyeld meg.

Teltek- múltak a napok, és egyre közeledett a szombat. Aztán eljött a péntek. Aznap megint semmi érdekes nem történt. Vagyis… Kaptam egy SMS-t Ádámtól, miszerint lehet, hogy nem tud jönni délre, csak olyan délután egy óra fele, és, hogy elnézést kér. Az SMS-el nem is lett volna baj, csakhogy aki először elolvasta nem más, mint Zoli. Aztán már csak magyarázkodni tudtam:
- Ki ez az Ádám, és miért akar veled találkozni? – csapott a közepébe a dolgoknak.
- Ő egy régi barátom, nem kell félni tőle, nem lesz semmi baj.
- KI Ő!? ÉS MIT AKAR TŐLED?!
- Találkozni? Nem volt elég világos az üziből?
- És miért szeretne találkozni?
- Én szeretnék vele összeülni. Én hívtam, hogy lehetne egy találkánk, mert szeretnék neki mondani valamit.
- Mégpedig?
- Nem mondtam neki semmit, de, hogy ne legyen titok előtted, azt szeretném, ha ő lenne a gyerek keresztapja.
Kész. Nem tudtam mást hazudni neki. Tuti felakaszt, ha elmondom a történetünket Ádámmal, miszerint ő volt az első igazi kapcsolatom, és vele…na, mindegy… ezt mondtam és kész.
- Csak ennyi? Biztos?
- Mernék hazudni neked?
- Nem. Oké, na, hiszek neked. A találkára szeretnék én is elmenni.
- Te nem. Te nem tudsz jönni.
- Ugyan már miért?
- Megígérted Bencének, hogy elviszed fagyizni, meg pizzázni. Pont abban az időpontban.
- Tényleg?
- Ja. És már nagyon várja. Szerintem menj most és foglalj egy helyet a pizzázóba.
- Oh, tényleg, megyek már. Mond meg Bencécskének, hogy holnap megyünk, szia!
- Oké, szia!
Nyilván nem ígért meg semmit, de valamivel el kellett terelnem attól, hogy eljöjjön velem és meghallja azt, amit mondani akarok valójában Ádámnak. Persze, hogy nem azt akarom, hogy a keresztapja legyen neki. Többet akarok én annál. Na, már kezdem… Nagyon jó. Pont, mint tini koromban. Hol ezt szerettem, hol azt. Persze, nem voltam ribanc, meg semmi olyasmi, de ez volt, és nem tudtam ellene semmit sem tenni. Aztán jött Ádám, és minden megváltozott. Megtanultam komolyan gondolkodni, mármint annyira amennyire egy 16 éves bír. Aztán eljutott a kapcsolatunk olyan mélypontra, amit azt hiszem mindketten szerettünk volna már akkor. Ott megtanultam, azt, hogy csak akkor tegyél meg valamit, amit tényleg akarsz, mert később megbánhatod. Nagyon. De azt a lépésem sosem bántam meg. A mai napig nem. Csak a végén, nehogy Edinának legyen igaza.

*Szombaton*

- Gyönyörű vagy!
Szinte felsikoltott, mikor meglátott, az én Edinám.
- Jaj, egy passzos nadrágtól, meg egy ujjatlan felsőtől nem leszek gyönyörű, könyörgöm! Miért lennék az? Meg minek öltöznék én ki?
- Hát, Ádámnak Drága.  – kacsintott rám, azokkal a nagy barna szemeivel.
- Chh… Ugyanmár. Edina, ne kezd megint, kérlek. Most viszont mennek kell, oké?
- Nem kezdem, csak tájékoztatlak. Sok sikert, szia.
- Szia.

*A kávézóban*

Mikor beléptem a tágas helyiségbe, megláttam Ádámot. Változott. Sokat. Borostás lett az arca, és a haja is valahogy másmilyen lett. De helyes volt. Helyesebb, mint gondoltam sajnos.
Vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és azt mondtam magamban, hogy minden rendben lesz. Remélem… Elindultam felé, ő pedig mire odaértem felállt, és puszikkal üdvözölt.
- Szia, Ádám.
- Helló, Erika. Már vártalak.
 - Oh, bocsi. Sokat vártál rám?
- Viccelsz? Két perce jöttem, nem több.
- Hát akkor jó.
Valami különleges érzés kapott el. Nem tudtam, hogy mi.
- Akkor a közepébe: Miért hívtál, ide? Azt tudom, hogy mondani akarsz valamit, és azért. Amit szeretnél pedig, nem más, mint…?
- Terhes vagyok.
Ennyi. Egyszerűen csak kijelentettem, és kész. Nem vacilláltam.
- Hogy mi? Na várj… azt akarod mondani, hogy neked gyereked lesz?
- Nem. Macskát szülök.
- Haha… Nagyon vicces.  – forgatta a szemeit. Látszódott rajta, hogy eléggé meglepődött. – És miért szeretted volna ezt nekem elmondani?
 - Hol laksz?
- Itt nem messze, egy családi házban. Jó kis kecó, én szeretem, mert elég tágas. De miért?
- Figyelj, Ádám. Tudod ki az apja a gyereknek?
- Zoli nem? Eléggé híretek ment, itt a környéken.
- Ja, ő… - próbáltam vissza fojtani a sírást, ami elég nehezen ment, de valahogy túléltem.
- És… most nem értelek… Mit akarsz csinálni? Én örülök neki, hogy szeretitek egymást és, hogy gyereketek lesz. Biztosan mindketten nagyon örültök, nem?
- De… Nagyon. Én már valamennyire meg is barátkoztam a gondolattal, hogy gyerekem lesz, de Zoltán, egyszerűen menthetetlen. Ugyanolyan maradt, pedig annyiszor megígérte, hogy megváltozik, és minden rendben lesz, de semmi nem lett más. Ugyanaz. Szóval a segítségedet akarom kérni. Persze, csak akkor, ha tudsz is segíteni, valamint ha benne lennél a dologban, és nincs ellenedre az ötletem…
- Hát nem tudom. Pontosan mire gondolsz?
- Nem tudom, hogy hogyan lehetne megoldani, de el akarok költözni otthonról. Zoltán nem normális, és nem ezeket a körülményeket szeretném adni a picinek, mikor hazajövünk a kórházból.
- Megértelek, teljesen. Kialakítattok neked egy szobát a takarítónővel, és majd telefonálok, vagy írok egy SMS-t.
- SMS-t csak úgy, hogy max. annyit írsz bele, hogy „találkozzunk a részletek miatt”, de ne máshogy, mert ha megint Zoltán olvassa el, nekem annyi. Csak, hogy tudd. Ő úgy tudja, hogy azért kerestelek meg, mert azt akarom, hogy a gyerekem keresztapja legyél. Okés?
- Okés, persze! Nem csinálok belőle nagy ügyet…
- Köszönöm!
Valami elképesztő volt az a tudat, hogy lehet, hogy végre normális otthonom lesz, valamint normális körülmények közé hozhatom majd haza a picit. Nagyon örültem a dolognak, bár így utólag elég nagy bunkóságnak tartottam magamtól, hogy így ennyi idő után, csak megkeresem Ádámot, és közlöm vele, hogy szeretnék hozzáköltözni. Legszívesebben felpofoztattam volna magam Ádámmal, hogy térjek észhez, de nem akartam, hogy ennél jobban hülyének és betegnek nézzen.

Mikor hazaértem Zoltánék már otthon voltak, és az asztalnál ültek. Ettek, persze mindannyian, csak azt nem tudom, hogy most ez lenne az ebéd, vagy már ennyi az idő, és vacsiznak?! Kicsit megijedtem, hogy mit kapok én azért, hogy ennyi ideig voltam oda.

- Sziasztok! Megjöttem… Mit csináltok?
- Szia, kis csavargó! Hát ilyen délutáni „nemtom minek nevezni” kajálás.
- Áhh… Értem. – egy kicsit megkönnyebbültem azért, hogy nem voltam oda olyan sokáig. – Beszállhatok?
- Gyere csak. Gondolom szereted, igaz?
- Aha, kedvencem.
- Nagyszerű… Na mesélj, mi volt?
- Minden rendben volt, majd még egyszer össze kell ülnünk részleteket megbeszélni.
Abban a pillanatban SMS-e jött Zoltánnak. Egy nőtől kapta az üzenetet, melyben valami olyasmi állt, hogy: „Már várlak… Mikor jössz?”
Vagyis, ennyit tudtam elolvasni. A többit már nem.
- Ez… Ki?
- Neked legyen mindegy!
- Nem, rohadtul nem mindegy, elvégre a te gyerekedet hordom a szívem alatt, biztosra kell mennem, hogy szeretsz, és nem csalsz meg!
- Azt hiszem, ez nem a te dolgod. Menjél innen el, mert nem állok jót magamért.
- Nem megyek! Magyarázatot akarok, most, itt, rögtön!

* Csatt egy pofon *

- Meg mondtam, hogy fogd be a szád, és húzz el!

* Csatt még egy pofon *