* Tudom, hogy most sokat késtem, de megvolt rá az okom. Egyrészt, mert nem nagyon jött az ihlet, másrészt pedig, életemben először eljutottam Londonba, és Párizsba. Bizony. London és Párizs. Szóval mindenkitől bocsánatot kérek kedves olvasók, ezért egy kicsit hosszabb részt hoztam most. Jó olvasást!
xoxo, Abbey *
xoxo, Abbey *
-
Na, jó, nekem ennyi volt. Elmegyek itthonról.
Nem érdekelsz többé, és most komolyan beszélek, hogy hagyjál engem békén.
-
És mégis, hova szeretnél elmenni? Hm? Azt
meghallgatnám nagyon szívesen, merthogy neked nincs senkid az egyszer biztos.
-
De igenis van! Ott vannak a szüleim, meg az
anyukám. És persze a nagyi, meg az öcsi.
-
Ők senkik!
Azt hiszem, nekem itt van
elegem. Itt hagyom a picsába. Bementem a szobámba, és megfogom azt a két
szatyor ruhámat, amim van és kimegyek az ajtón. Vagyis ezt csak terveztem. Az
utamat Edina keresztezte, aki elég meglepett arcot vágott, amolyan „hova mész
kislány?” félét.
- Hova mész kislány? – nézett rám kérdőn. (Na, hogy megmondtam)
- El? Nem látszik? De ne ordibálj, kérlek!
- Mi? Ja, oké. Menj. Zoli tudja?
- Mondtam neki, azt mondta, hogy nem mehetek, de nem érdekel, én el fogok menni.
- Hát, te tudod. Én, elengedlek, de mindig emlékezni fogok rád, te se felejts el engem, okés?
- Persze. Sosem. Szia!
- Szia! Sok sikert a vizsgákhoz!
- Köszi.
Azzal a lendülettel, amivel kimentem a szobámból, kinyitottam az ajtót, és elindultam, arra, amerre vitt a lábam. Nehéz volt elszakadni az eddigi életemtől, de tudtam, hogy erre van szükségem. Nem gondoltam komolyan a kapcsolatunk elején. Vagyis, nagyon hülye lehettem és legszívesebben megint felpofoznám magam, hogy ennyire hülye vagyok az elmúlt egy év után is. Itt van az egész sztori, a gyerek ügy, maga Zoli, és még Ádám is. Egy buta libának tartom most magam, amiatt, amit csinálok.
És hogy ezt eddig hogy bírtam ki? Én magam sem jöttem még rá a válaszra. Fel kell hívnom Ádámot:
- Szia! Zavarlak?
- Szia! Nem, dehogy! Mondd csak!
- Szóval, az van, hogy elegem volt. Nagyon. Tudod Zoli, na, ő egy elmebeteg, és most eljöttem otthonról, de nem igazán tudok hova menni, mert a kocsi ott maradt, pontosabban nem hoztam el az ő kocsiját, így nem tudok hazamenni.
- Ó… Értem. Hát végülis… A szobád ki van alakítva, felőlem jöhetsz ide is. Mit szólsz?
- Hát, figyu… Én nem igazán tudom, hogy hol laksz, találkozzunk most a Piroskában (Red’s Caffe), és akkor elmegyünk hozzád, oké?
- Oké! Fél óra és ott vagyok. Sietek, szia.
- Szia.
Most tuti bolondnak néz. Meg én is magamat. Vajon most mit gondolhat? Azt, hogy „jaj, de jó, ennyi év után végre találkozhatunk!”, vagy, hogy „úristen, nemár. Mit akar ez a liba?” Fogalmam nem volt. De valamiért már nagyon vártam, hogy végre oda mehessek hozzá. Vajon, mi lesz?
* A kávézóban *
- Hova mész kislány? – nézett rám kérdőn. (Na, hogy megmondtam)
- El? Nem látszik? De ne ordibálj, kérlek!
- Mi? Ja, oké. Menj. Zoli tudja?
- Mondtam neki, azt mondta, hogy nem mehetek, de nem érdekel, én el fogok menni.
- Hát, te tudod. Én, elengedlek, de mindig emlékezni fogok rád, te se felejts el engem, okés?
- Persze. Sosem. Szia!
- Szia! Sok sikert a vizsgákhoz!
- Köszi.
Azzal a lendülettel, amivel kimentem a szobámból, kinyitottam az ajtót, és elindultam, arra, amerre vitt a lábam. Nehéz volt elszakadni az eddigi életemtől, de tudtam, hogy erre van szükségem. Nem gondoltam komolyan a kapcsolatunk elején. Vagyis, nagyon hülye lehettem és legszívesebben megint felpofoznám magam, hogy ennyire hülye vagyok az elmúlt egy év után is. Itt van az egész sztori, a gyerek ügy, maga Zoli, és még Ádám is. Egy buta libának tartom most magam, amiatt, amit csinálok.
És hogy ezt eddig hogy bírtam ki? Én magam sem jöttem még rá a válaszra. Fel kell hívnom Ádámot:
- Szia! Zavarlak?
- Szia! Nem, dehogy! Mondd csak!
- Szóval, az van, hogy elegem volt. Nagyon. Tudod Zoli, na, ő egy elmebeteg, és most eljöttem otthonról, de nem igazán tudok hova menni, mert a kocsi ott maradt, pontosabban nem hoztam el az ő kocsiját, így nem tudok hazamenni.
- Ó… Értem. Hát végülis… A szobád ki van alakítva, felőlem jöhetsz ide is. Mit szólsz?
- Hát, figyu… Én nem igazán tudom, hogy hol laksz, találkozzunk most a Piroskában (Red’s Caffe), és akkor elmegyünk hozzád, oké?
- Oké! Fél óra és ott vagyok. Sietek, szia.
- Szia.
Most tuti bolondnak néz. Meg én is magamat. Vajon most mit gondolhat? Azt, hogy „jaj, de jó, ennyi év után végre találkozhatunk!”, vagy, hogy „úristen, nemár. Mit akar ez a liba?” Fogalmam nem volt. De valamiért már nagyon vártam, hogy végre oda mehessek hozzá. Vajon, mi lesz?
* A kávézóban *
A sarkam feltörte az új cipőm,
de nem érdekelt. Mindent meg akartam tenni azért, hogy új életem lehessen, és,
hogy normálisan tudjam nevelni majd a picit. Beléptem a kávézóba, ahol láttam,
hogy Ádám még nincs ott. Még csak 20 perc telt el, úgyhogy gondoltam nem fogok
idegeskedni.
- Jó napot! Hozhatok valamit?
- Oh… Jó napot! Igen, kérem egy pohár vizet, most azt szeretnék leginkább.
- Rendben, hozom egy pillanat.
- Köszönöm.
- Szívesen.
Vártam. Vártam, és vártam. Egyre csak vártam, és mintha egyre jobban hiányzott volna Ádám közelsége. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és Ádám lépett be rajta. Annyira helyes volt. Borostával is az, de nélküle még szek… szebb volt. Lehet ilyet mondani egy fiúra? Chh… Ahogy elindult felém, úgy emelkedtem ki én is a székből, és álltam fel. Tisztára olyan jelenet volt, mint a spray vagy parfüm reklámokban. Egy fiatal hölgy felé sétál egy borzasztóan szek… helyes pasi, majd lehuppan mellé, és a csajszi elájul a parfümje illatától, annyira jó. Na, velem is valami ilyesmi történt, csak én nem estem össze. Remélem…
- Szervusz! Megvárattalak? Ezer bocsi, de meg kellett khm… borotválkoznom. Már… huh… - fújta kis magát - basszus életemben nem futottam ennyit. Nagyon elszoktam tőle, majd el kéne járni újra, mert nem leszek jó kondiban.
- Persze, menj csak, egy időben én is futottam. Vizet? Van még… - toltam elé a poharat.
- Áh… Nem, köszi, rendes vagy. – tolta vissza, majd azzal a lendülettel felvettem és megittam a maradékot. – Huh, látom, te is szomjas voltál.
- Ó… Ez semmi. Akkor te még nem láttál inni.
- Szóval, térjünk a lényegre. El akarsz jönni hozzám, ugye? Várjunk mik, ezek a szatyrok? Nem az volt, hogy végleg költözöl?
- Igen, el akarok menni. A szatyrok pedig… Gáz, ha csak ennyi ruhám van?
- Nem, dehogy, csak furcsállottam. Szerintem, induljunk.
- Okés. Menjünk.
Felálltunk, elköszöntünk, és elindultunk haza? Egész úton csend volt. Már kezdtem ideges lenni, hogy miért nem szólalunk meg, ezért megszólaltam.
- Téged nem zavar, hogy ilyen csend van? Amióta ismerlek, mindig pörögtél…
- Hát tudod, változnak az idők, és megutáltam a pörgést… Öreg vagyok én már ehhez.
- 25 éves vagy, nem hiszem, hogy olyan idős lennél. És akkor bocsánat, ha megzavartam a gondolatmenetedet.
- Francokat érdekli… Azt nem mondtam, hogy komolyan is gondolom.
- Akkor még mindig ugyanaz vagy?
- Az emberek nem változnak, vagy ha igen, akkor ahhoz elég nyomós ok kell…
- Teljes mértékben igazad van. Na, siessünk, mert jön az eső szerintem. - Ahogy kimondtam, eleredt az eső. – Na, hogy megmondtam. Szerintem fussunk…
- Naneeee!
- Dede! Nyomás.
- Ajh. – morgott egyet, de nem ellenkezett. Tudta, hogy nekem szót kell fogadni, mert sok esetben én vagyok az erősebb, persze nem fizikailag.
Hazáig körülbelül, még 10 perc volt. Hát meg kell mondanom, nekem is el kéne az a kis futás. Pedig régen sokáig bírtam. Na, mindegy.
A lakás nagyon szép volt. Nem is lakás, hanem inkább egy hatalmas villának mondanám.
- Te, Ádám, nem azt mondtad, hogy egy pici házban élsz?
- Én nem mondtam ilyet. És, amint látod nem is lakom egy ici-pici lakásban.
- Hát látom.
- Na, tetszik? – nézett rám kérdőn. Valami eszméletlen gyönyörű szeme van neki, amitől megremeg az ember lába, és azok az ajkak. Régen nagyon, de nagyon szerettem ezt benne. Régen…
- Igen, nagyon tetszik. Valami eszméletlen szép. Pont ilyenről álmodoztam régen, és pont ugyanígy képzeltem el álmaim házát, és most itt vagyok. Annyira, de annyira tetszik nekem, hogy azt el sem tudom mondani.
- Hát örülök neki, hogy tényleg tetszik. Gyere velem, kérlek, és akkor megmutatom a szobádat. Remélem tetszeni fog az is. – kacsintott azzal az eszméletlen szemével, mint már mondtam. Most is lenyűgözött, és egy másik világba repített át, ahonnan csak az ajtó csapódása hozott vissza.
- Hűű… Nem találok szavakat. Nagyon jó. Jó?! Gyönyörű, ezek a virágok… és jé, pont a kedvencem. Úristen, nagyon menő. Ez mi?
- Ez? – mutatott oda, ahova én is az előbb, majd elnevette magát. – Én azt hittem, hogy informatikai végzettséged is van, de látom Karesz csinálta meg helyetted, ugye?
- Hát nem akarok hazudni, de nem vagyok valami észlény az infó terén. Szóval, segíts. Mi ez? – nevettem el én is magam.
- Ez, kérlek, egy tablet. Táblagép. – nézett rám, úgy, mint aki jól végezte dolgát, és olyat tanított, amit senki más nem tudna.
- Áhá… Értem. Ja, az az érintőképernyős valami, ugye?
- Ja, az. Na, megyek, nem zavarlak. Pakolj ki nyugodtan, nekem mennem kell el úgyis dolgozni, ma lesz egy fontos tárgyalásom a cégnél.
- Rendben, menj csak. A házat körbejárhatom, vagy van olyan hely, ahova nem mehetek be?
- Nincs. Minden publikus, és nincs elzárva senki elől sem, úgyhogy, csak nyugodtan menj, és nézz szét, bármikor. Lehet, hogy találkozni fogsz egy nénikével, ne ijedj meg tőle, csak a takarító. Ica néni, de nem szereti, ha csókolomoznak neki, viszont én már gyerekkorom óta ismerem, így magázhatom. Szereti jártatni a száját, azzal vigyázz.
-Oh, aha. – nem nagyon tudtam rá mit mondani, mert nem ismertem a „nénikét”.
- Jaj, bocsi. Na, mennem kell, idő van.
- Okés, szia. – búcsúztunk el végleg.
Ahogy végigjártam a házon nagyon meglepődtem. Minden ugyanolyan volt, mint azt gyerekkoromban elképzeltem. Hatalmas kert, teli virágokkal, ahonnan egy gyönyörű fedett terasz vezet el a kerti konyha felé. A házban pedig… hát el sem tudom hinni, hogy ez most mind itt van. Valami isteni csapás ért most, vagy nem tudom. Nagy és mindenféle kütyükkel felszerelt konyha, ami tágas, és barack színe van. És a szobák is nagyon szépek voltak. Egyszerűen imádtam az egészet.
Ahogy sétálgattam, és jártam a szobákat, észrevettem valamit, ami nem volt más, mint egy nem is tudom hogy nevezni, emlékszoba? Bementem és körbenéztem. A falon gyerekkori képek lógtak, pár kiskori baba ruha, esetleg egy-egy sapi. Aztán, mintha időrendbe tette volna a dolgokat, jöttek a kamaszkori emlékek. Játékok, osztályképek, esetleg egy-két karkötő, amiből azt vettem ki, hogy szerette a rock-ot valamikor. Utána jöttek a… Naneee! Azt hittem, hogy leesik az állam, mikor megláttam. Ez nem lehet igaz… Vagy mégis? Ezek azok a cuccok, amiket akkor adtam neki, mikor még együtt voltunk. Nem akartam hinni a szememnek, és reméltem, hogy csak képzelem az egészet. Az íjedtségtől kiszaladtam a szobából, és bemenetem a sajátomba. Ott valahogy megnyugvást találtam, de nem akart kimenni a dolog a fejemből. Hogy? Miért? Miért csak azokat rakta el, amiket tőlem kapott? Hisz már azóta volt pár barátnője. Ezt nagyon nem értettem.
Pont pakolásztam a cuccaimat, amikor lépteket hallottam. Felálltam, kinéztem az ajtón, és egy nénikét láttam meg. Gondolom a házvezető nő lehetett, mert már idősebb volt, és nem is ismertem. Hogy ne tűnjek bunkónak, ráköszöntem.
- Jó napot! – Mosolyogtam.
- Jaj, jó napot! Ön lenne Erika kisasszony? – Mosolygott vissza. Hát, kedvesnek tűnik.
- Igen, én lennék. Az Ön neve pedig? Bocsánat, de nem nagyon mesélt Ádám magáról.
- Kincsem, engem Ilonának hívnak. Ádámnak csak Ilonka néni, de nagyon nem szeretem, ha magáznak, szóval lehetne, hogy tegeződjünk? – Kérdezte. – Hívjon csak Icunak.
- Hát rendben Icu, tegeződjünk. Be jössz a szobámba kicsit ismerkedni? – Mutattam magam mögé. – Jó lenne, ha már egy házban fogunk élni.
- Nekem nagyon sok dolgom van, Ádám pedig leharapja a fejem, ha nem csinálom meg, úgyhogy nekem most mennem is kellene. Pedig tényleg nagyon szívesen maradnék.
- Hát akkor maradjon. Ádámot meg majd elintézem én. Na, gyere. – Invitáltam.
- Hát rendben. – Battyogott felém, majd ahogy belépett a szobámba szétnézett. – Az ágyra leülhetek, vagy csak a fotelba szabad?
- Ugyan már, az ágyra nyugodtan. Nem lesz neki semmi baja, mert ráülnek.
- Hát rendben. Akkor én most ide leülök. – Huppant le az ágyra. – Mondd csak drágám, miért költöztél ide?
- Tudod, Icu, nekem van… Vagyis volt egy párkapcsolatom és Zoltán – a barátom – nagyon rosszul bánt velem. Nem tudom, mennyire érted, de hát ez van, rosszul bánt velem és kész. Tulajdonképpen ezt elégeltem meg, és hát Ádám egy nagyon jó barátom – legalábbis nekem számít a kapcsolatunk – és gondoltam, megpróbálom, hogy tudna-e nekem egy kis segítséget nyújtani.
- Értelek, teljesen megértelek. Tudod, nem nagyon akarok árulkodni, de Ádám nekem olyan mintha a fiam lenne. Nagyon sokat szoktunk beszélgetni, és hát, nincs olyan mondata, amiben ne hangzana el a te neved. Nem tudom, te mit szűrsz le ebből, de én azt, hogy ha ma nem is, de egykor nagyon szeretett.
- Tudod, hogy együtt voltunk?
- Ádám mindent elmondott. Mondom, hogy mindig rólad beszél, és mindig csak jókat.
- Hát, értem. Mikor együtt voltunk, akkor nagyon szeretett, és ezt mindig is kimutatta. Volt azóta neki komoly kapcsolata?
- Volt egy-két lány… De tudod, a leghosszabb 2 hét volt. – Tette vállamra a kezét.
- És mi volt a legrövidebb? – Néztem rá.
- Ne nevess… 3 óra. – Kacagott fel.
- Hé, én nem nevethetek? Csak te? Na ne… - Néztem morcosan.
- Jól van, nevethetsz, na. – Ölelt át. Valami különös érzés fogott el. Abban a pillanatban eltűntem a való világból, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy most hol is vagyok. Merthogy ez nem sikerült volna Ádám nélkül az egyszer biztos. Most itt vagyok nála, és biztonságban érzem magam mellette, – annak ellenére, hogy most nincs is itt - ami eddig nem sok férfinál jött elő.
- Figyelj, Icka. – Toltam el magamtól, mert még mindig öleltük egymást. – Elengedhetsz nyugodtan.
- Jaj, bocsánat, tényleg. És, akkor egyedül én voltam az egyetlen komoly és hosszú távú kapcsolata?
- Hát, tulajdonképpen igen. És ahogy beszélt rólad, az valami hihetetlen volt. Mintha egy filmet mesélt volna el. Egy nagyon romantikus filmet.
Ekkor ajtócsapódást hallottunk.
- Asszem, haza jött Ádám.
- Szerintem is. – Ebben a pillanatban elordította magát.
- ERIKA?! Hol vagy? – A hangja roppant mérgesnek volt mondható.
- Itt vagyok a szobámban Ádám, nyugodj meg.
- Még, hogy Ádám. Francokat. Zoli vagyok, hát már a hangom sem ismered fel?
- Úristen. – Sóhajtottam, és ijedten a mellettem ülő Ickára néztem. – Bajban vagyok. Nagy bajban.
- Miért? – Még mielőtt válaszolhattam volna, feltépték a kilincset, és Zoltán dühtől forró arcát láttam meg. Jaj ne. Most vajon mi lesz? Bele sem mertem gondolni.
- Oh, hát itt vagy kedvesem. – Mondta ki hangsúlyozva. – Gyere, haza megyünk. Nem hagylak itt ebben a koszfészekben.
- Maga ezt koszfészeknek meri nevezni? – Állt fel indulatosan Icka, ami szerintem hirtelen volt, és nem kellett volna.
- Ön csak fogja be! Erika most velem jön haza fele, és nincs ellenkezés.
- Én nem megyek veled sehova. Tökéletesen megvagyok itt, ahol most vagyok, és nem kell több belőled. – Próbáltam a sarkamra állni… De nem ment valami fényesen. Nem volt elég időm gyakorolni, vagy már nem is volt olyan hatásos, mint annak idején. – Az, hogy én itt maradok az már biztos lesz, és nem is kérdéses. Tudod, vannak még férfiak, akik normálisak. – Hangsúlyoztam én is úgy, ahogy ő az előbb.
- Szóval azt akarod mondani, hogy itt akarsz maradni? – Tett egy lépést felém.
- Azt. – Emeltem fel a fejem.
- Még mit nem. – Két lépés, és már ott is volt velem szemben. Valahogy éreztem reggel, hogy össze kéne kontyba fogni a hajam, mert így, hogy le volt engedve, csak könnyebben tudta végezni a dolgát. Ugyanis, megfogta a hajamat, szó szerint belemarkolt, mint még soha, és elkezdett maga után rángatni, ki a szobából. Ijedt voltam, és olyan gyorsan húzott, hogy a küszöbben sikeresen felbuktam, és így rángatott maga után tovább. A földön. Már kerekedő pocakkal. Féltem. Nem is kicsit. Hogy lehet ilyen, hogy ezt teszi velem, mikor tudja, hogy áldott állapotban vagyok. Az ő gyerekével ráadásul.
- Engedje el, most! Maga szélhámos! – Hallottam Icka hangját, ahogy próbálkozik. Mindhiába.
- Nyanya! Kuss. Most velem jön Erika. Nem lesz semmi baja neki. Viszlát.
Én még mindig ott feküdtem a földön, odarángatott a konyhán át a bejárati ajtóhoz, és elindult a keze a kilincs felé. Ám mielőtt ő nyithatta volna ki, valaki megelőzte. Itt van Ádám, úristen. Végre minden rendben lesz. De ahogy kinyílt az ajtó, nem ő állt mögötte. Hanem az… az apám?! Jaj, nem. Most akkor ő is tudni fogja. Huh. Megláttuk egymást, édesapám, csak annyit tudott kinyögni, hogy „Erika?!” és ő is ott feküdt mellettem. Ájultan.
- Hogy tehetsz ilyet? Engedj el most! Mégiscsak az apám! Engedj már el! – Sikítottam, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Felkapott a kezébe, és mint egy kisbabát, odaszaladt velem a kocsihoz, majd betett az anyós ülésre.
Beült a kormány mögé, és elindult. Egyre jobban féltem, hogy mit fog velem tenni, de mélyen legbelül, tudtam, hogy Ádám meg fog találni. Ahogy sejtettem, ahogy hajtottunk tovább, Ádám kocsija jött velünk szemben. Elkezdtem kapálózni, hogy minél feltűnőbb legyen, amit gondolom észre is vettek mind a ketten, mert Zoli elkezdett gyorsabban hajtani, Ádám kocsija pedig befordult az egyik bejáróra, megfordult, majd elindult felénk. Mi ez? Valami macska- egér hajsza? Úgy tűnik…
- Jó napot! Hozhatok valamit?
- Oh… Jó napot! Igen, kérem egy pohár vizet, most azt szeretnék leginkább.
- Rendben, hozom egy pillanat.
- Köszönöm.
- Szívesen.
Vártam. Vártam, és vártam. Egyre csak vártam, és mintha egyre jobban hiányzott volna Ádám közelsége. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és Ádám lépett be rajta. Annyira helyes volt. Borostával is az, de nélküle még szek… szebb volt. Lehet ilyet mondani egy fiúra? Chh… Ahogy elindult felém, úgy emelkedtem ki én is a székből, és álltam fel. Tisztára olyan jelenet volt, mint a spray vagy parfüm reklámokban. Egy fiatal hölgy felé sétál egy borzasztóan szek… helyes pasi, majd lehuppan mellé, és a csajszi elájul a parfümje illatától, annyira jó. Na, velem is valami ilyesmi történt, csak én nem estem össze. Remélem…
- Szervusz! Megvárattalak? Ezer bocsi, de meg kellett khm… borotválkoznom. Már… huh… - fújta kis magát - basszus életemben nem futottam ennyit. Nagyon elszoktam tőle, majd el kéne járni újra, mert nem leszek jó kondiban.
- Persze, menj csak, egy időben én is futottam. Vizet? Van még… - toltam elé a poharat.
- Áh… Nem, köszi, rendes vagy. – tolta vissza, majd azzal a lendülettel felvettem és megittam a maradékot. – Huh, látom, te is szomjas voltál.
- Ó… Ez semmi. Akkor te még nem láttál inni.
- Szóval, térjünk a lényegre. El akarsz jönni hozzám, ugye? Várjunk mik, ezek a szatyrok? Nem az volt, hogy végleg költözöl?
- Igen, el akarok menni. A szatyrok pedig… Gáz, ha csak ennyi ruhám van?
- Nem, dehogy, csak furcsállottam. Szerintem, induljunk.
- Okés. Menjünk.
Felálltunk, elköszöntünk, és elindultunk haza? Egész úton csend volt. Már kezdtem ideges lenni, hogy miért nem szólalunk meg, ezért megszólaltam.
- Téged nem zavar, hogy ilyen csend van? Amióta ismerlek, mindig pörögtél…
- Hát tudod, változnak az idők, és megutáltam a pörgést… Öreg vagyok én már ehhez.
- 25 éves vagy, nem hiszem, hogy olyan idős lennél. És akkor bocsánat, ha megzavartam a gondolatmenetedet.
- Francokat érdekli… Azt nem mondtam, hogy komolyan is gondolom.
- Akkor még mindig ugyanaz vagy?
- Az emberek nem változnak, vagy ha igen, akkor ahhoz elég nyomós ok kell…
- Teljes mértékben igazad van. Na, siessünk, mert jön az eső szerintem. - Ahogy kimondtam, eleredt az eső. – Na, hogy megmondtam. Szerintem fussunk…
- Naneeee!
- Dede! Nyomás.
- Ajh. – morgott egyet, de nem ellenkezett. Tudta, hogy nekem szót kell fogadni, mert sok esetben én vagyok az erősebb, persze nem fizikailag.
Hazáig körülbelül, még 10 perc volt. Hát meg kell mondanom, nekem is el kéne az a kis futás. Pedig régen sokáig bírtam. Na, mindegy.
A lakás nagyon szép volt. Nem is lakás, hanem inkább egy hatalmas villának mondanám.
- Te, Ádám, nem azt mondtad, hogy egy pici házban élsz?
- Én nem mondtam ilyet. És, amint látod nem is lakom egy ici-pici lakásban.
- Hát látom.
- Na, tetszik? – nézett rám kérdőn. Valami eszméletlen gyönyörű szeme van neki, amitől megremeg az ember lába, és azok az ajkak. Régen nagyon, de nagyon szerettem ezt benne. Régen…
- Igen, nagyon tetszik. Valami eszméletlen szép. Pont ilyenről álmodoztam régen, és pont ugyanígy képzeltem el álmaim házát, és most itt vagyok. Annyira, de annyira tetszik nekem, hogy azt el sem tudom mondani.
- Hát örülök neki, hogy tényleg tetszik. Gyere velem, kérlek, és akkor megmutatom a szobádat. Remélem tetszeni fog az is. – kacsintott azzal az eszméletlen szemével, mint már mondtam. Most is lenyűgözött, és egy másik világba repített át, ahonnan csak az ajtó csapódása hozott vissza.
- Hűű… Nem találok szavakat. Nagyon jó. Jó?! Gyönyörű, ezek a virágok… és jé, pont a kedvencem. Úristen, nagyon menő. Ez mi?
- Ez? – mutatott oda, ahova én is az előbb, majd elnevette magát. – Én azt hittem, hogy informatikai végzettséged is van, de látom Karesz csinálta meg helyetted, ugye?
- Hát nem akarok hazudni, de nem vagyok valami észlény az infó terén. Szóval, segíts. Mi ez? – nevettem el én is magam.
- Ez, kérlek, egy tablet. Táblagép. – nézett rám, úgy, mint aki jól végezte dolgát, és olyat tanított, amit senki más nem tudna.
- Áhá… Értem. Ja, az az érintőképernyős valami, ugye?
- Ja, az. Na, megyek, nem zavarlak. Pakolj ki nyugodtan, nekem mennem kell el úgyis dolgozni, ma lesz egy fontos tárgyalásom a cégnél.
- Rendben, menj csak. A házat körbejárhatom, vagy van olyan hely, ahova nem mehetek be?
- Nincs. Minden publikus, és nincs elzárva senki elől sem, úgyhogy, csak nyugodtan menj, és nézz szét, bármikor. Lehet, hogy találkozni fogsz egy nénikével, ne ijedj meg tőle, csak a takarító. Ica néni, de nem szereti, ha csókolomoznak neki, viszont én már gyerekkorom óta ismerem, így magázhatom. Szereti jártatni a száját, azzal vigyázz.
-Oh, aha. – nem nagyon tudtam rá mit mondani, mert nem ismertem a „nénikét”.
- Jaj, bocsi. Na, mennem kell, idő van.
- Okés, szia. – búcsúztunk el végleg.
Ahogy végigjártam a házon nagyon meglepődtem. Minden ugyanolyan volt, mint azt gyerekkoromban elképzeltem. Hatalmas kert, teli virágokkal, ahonnan egy gyönyörű fedett terasz vezet el a kerti konyha felé. A házban pedig… hát el sem tudom hinni, hogy ez most mind itt van. Valami isteni csapás ért most, vagy nem tudom. Nagy és mindenféle kütyükkel felszerelt konyha, ami tágas, és barack színe van. És a szobák is nagyon szépek voltak. Egyszerűen imádtam az egészet.
Ahogy sétálgattam, és jártam a szobákat, észrevettem valamit, ami nem volt más, mint egy nem is tudom hogy nevezni, emlékszoba? Bementem és körbenéztem. A falon gyerekkori képek lógtak, pár kiskori baba ruha, esetleg egy-egy sapi. Aztán, mintha időrendbe tette volna a dolgokat, jöttek a kamaszkori emlékek. Játékok, osztályképek, esetleg egy-két karkötő, amiből azt vettem ki, hogy szerette a rock-ot valamikor. Utána jöttek a… Naneee! Azt hittem, hogy leesik az állam, mikor megláttam. Ez nem lehet igaz… Vagy mégis? Ezek azok a cuccok, amiket akkor adtam neki, mikor még együtt voltunk. Nem akartam hinni a szememnek, és reméltem, hogy csak képzelem az egészet. Az íjedtségtől kiszaladtam a szobából, és bemenetem a sajátomba. Ott valahogy megnyugvást találtam, de nem akart kimenni a dolog a fejemből. Hogy? Miért? Miért csak azokat rakta el, amiket tőlem kapott? Hisz már azóta volt pár barátnője. Ezt nagyon nem értettem.
Pont pakolásztam a cuccaimat, amikor lépteket hallottam. Felálltam, kinéztem az ajtón, és egy nénikét láttam meg. Gondolom a házvezető nő lehetett, mert már idősebb volt, és nem is ismertem. Hogy ne tűnjek bunkónak, ráköszöntem.
- Jó napot! – Mosolyogtam.
- Jaj, jó napot! Ön lenne Erika kisasszony? – Mosolygott vissza. Hát, kedvesnek tűnik.
- Igen, én lennék. Az Ön neve pedig? Bocsánat, de nem nagyon mesélt Ádám magáról.
- Kincsem, engem Ilonának hívnak. Ádámnak csak Ilonka néni, de nagyon nem szeretem, ha magáznak, szóval lehetne, hogy tegeződjünk? – Kérdezte. – Hívjon csak Icunak.
- Hát rendben Icu, tegeződjünk. Be jössz a szobámba kicsit ismerkedni? – Mutattam magam mögé. – Jó lenne, ha már egy házban fogunk élni.
- Nekem nagyon sok dolgom van, Ádám pedig leharapja a fejem, ha nem csinálom meg, úgyhogy nekem most mennem is kellene. Pedig tényleg nagyon szívesen maradnék.
- Hát akkor maradjon. Ádámot meg majd elintézem én. Na, gyere. – Invitáltam.
- Hát rendben. – Battyogott felém, majd ahogy belépett a szobámba szétnézett. – Az ágyra leülhetek, vagy csak a fotelba szabad?
- Ugyan már, az ágyra nyugodtan. Nem lesz neki semmi baja, mert ráülnek.
- Hát rendben. Akkor én most ide leülök. – Huppant le az ágyra. – Mondd csak drágám, miért költöztél ide?
- Tudod, Icu, nekem van… Vagyis volt egy párkapcsolatom és Zoltán – a barátom – nagyon rosszul bánt velem. Nem tudom, mennyire érted, de hát ez van, rosszul bánt velem és kész. Tulajdonképpen ezt elégeltem meg, és hát Ádám egy nagyon jó barátom – legalábbis nekem számít a kapcsolatunk – és gondoltam, megpróbálom, hogy tudna-e nekem egy kis segítséget nyújtani.
- Értelek, teljesen megértelek. Tudod, nem nagyon akarok árulkodni, de Ádám nekem olyan mintha a fiam lenne. Nagyon sokat szoktunk beszélgetni, és hát, nincs olyan mondata, amiben ne hangzana el a te neved. Nem tudom, te mit szűrsz le ebből, de én azt, hogy ha ma nem is, de egykor nagyon szeretett.
- Tudod, hogy együtt voltunk?
- Ádám mindent elmondott. Mondom, hogy mindig rólad beszél, és mindig csak jókat.
- Hát, értem. Mikor együtt voltunk, akkor nagyon szeretett, és ezt mindig is kimutatta. Volt azóta neki komoly kapcsolata?
- Volt egy-két lány… De tudod, a leghosszabb 2 hét volt. – Tette vállamra a kezét.
- És mi volt a legrövidebb? – Néztem rá.
- Ne nevess… 3 óra. – Kacagott fel.
- Hé, én nem nevethetek? Csak te? Na ne… - Néztem morcosan.
- Jól van, nevethetsz, na. – Ölelt át. Valami különös érzés fogott el. Abban a pillanatban eltűntem a való világból, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy most hol is vagyok. Merthogy ez nem sikerült volna Ádám nélkül az egyszer biztos. Most itt vagyok nála, és biztonságban érzem magam mellette, – annak ellenére, hogy most nincs is itt - ami eddig nem sok férfinál jött elő.
- Figyelj, Icka. – Toltam el magamtól, mert még mindig öleltük egymást. – Elengedhetsz nyugodtan.
- Jaj, bocsánat, tényleg. És, akkor egyedül én voltam az egyetlen komoly és hosszú távú kapcsolata?
- Hát, tulajdonképpen igen. És ahogy beszélt rólad, az valami hihetetlen volt. Mintha egy filmet mesélt volna el. Egy nagyon romantikus filmet.
Ekkor ajtócsapódást hallottunk.
- Asszem, haza jött Ádám.
- Szerintem is. – Ebben a pillanatban elordította magát.
- ERIKA?! Hol vagy? – A hangja roppant mérgesnek volt mondható.
- Itt vagyok a szobámban Ádám, nyugodj meg.
- Még, hogy Ádám. Francokat. Zoli vagyok, hát már a hangom sem ismered fel?
- Úristen. – Sóhajtottam, és ijedten a mellettem ülő Ickára néztem. – Bajban vagyok. Nagy bajban.
- Miért? – Még mielőtt válaszolhattam volna, feltépték a kilincset, és Zoltán dühtől forró arcát láttam meg. Jaj ne. Most vajon mi lesz? Bele sem mertem gondolni.
- Oh, hát itt vagy kedvesem. – Mondta ki hangsúlyozva. – Gyere, haza megyünk. Nem hagylak itt ebben a koszfészekben.
- Maga ezt koszfészeknek meri nevezni? – Állt fel indulatosan Icka, ami szerintem hirtelen volt, és nem kellett volna.
- Ön csak fogja be! Erika most velem jön haza fele, és nincs ellenkezés.
- Én nem megyek veled sehova. Tökéletesen megvagyok itt, ahol most vagyok, és nem kell több belőled. – Próbáltam a sarkamra állni… De nem ment valami fényesen. Nem volt elég időm gyakorolni, vagy már nem is volt olyan hatásos, mint annak idején. – Az, hogy én itt maradok az már biztos lesz, és nem is kérdéses. Tudod, vannak még férfiak, akik normálisak. – Hangsúlyoztam én is úgy, ahogy ő az előbb.
- Szóval azt akarod mondani, hogy itt akarsz maradni? – Tett egy lépést felém.
- Azt. – Emeltem fel a fejem.
- Még mit nem. – Két lépés, és már ott is volt velem szemben. Valahogy éreztem reggel, hogy össze kéne kontyba fogni a hajam, mert így, hogy le volt engedve, csak könnyebben tudta végezni a dolgát. Ugyanis, megfogta a hajamat, szó szerint belemarkolt, mint még soha, és elkezdett maga után rángatni, ki a szobából. Ijedt voltam, és olyan gyorsan húzott, hogy a küszöbben sikeresen felbuktam, és így rángatott maga után tovább. A földön. Már kerekedő pocakkal. Féltem. Nem is kicsit. Hogy lehet ilyen, hogy ezt teszi velem, mikor tudja, hogy áldott állapotban vagyok. Az ő gyerekével ráadásul.
- Engedje el, most! Maga szélhámos! – Hallottam Icka hangját, ahogy próbálkozik. Mindhiába.
- Nyanya! Kuss. Most velem jön Erika. Nem lesz semmi baja neki. Viszlát.
Én még mindig ott feküdtem a földön, odarángatott a konyhán át a bejárati ajtóhoz, és elindult a keze a kilincs felé. Ám mielőtt ő nyithatta volna ki, valaki megelőzte. Itt van Ádám, úristen. Végre minden rendben lesz. De ahogy kinyílt az ajtó, nem ő állt mögötte. Hanem az… az apám?! Jaj, nem. Most akkor ő is tudni fogja. Huh. Megláttuk egymást, édesapám, csak annyit tudott kinyögni, hogy „Erika?!” és ő is ott feküdt mellettem. Ájultan.
- Hogy tehetsz ilyet? Engedj el most! Mégiscsak az apám! Engedj már el! – Sikítottam, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Felkapott a kezébe, és mint egy kisbabát, odaszaladt velem a kocsihoz, majd betett az anyós ülésre.
Beült a kormány mögé, és elindult. Egyre jobban féltem, hogy mit fog velem tenni, de mélyen legbelül, tudtam, hogy Ádám meg fog találni. Ahogy sejtettem, ahogy hajtottunk tovább, Ádám kocsija jött velünk szemben. Elkezdtem kapálózni, hogy minél feltűnőbb legyen, amit gondolom észre is vettek mind a ketten, mert Zoli elkezdett gyorsabban hajtani, Ádám kocsija pedig befordult az egyik bejáróra, megfordult, majd elindult felénk. Mi ez? Valami macska- egér hajsza? Úgy tűnik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése